Kedves Barátaim!

Pár nap múlva Sólyom László, a harmadik Magyar Köztársaság elnöke kiírja a 2006. évi parlamenti választásokat. Azt fogja kérni Magyarország valamennyi választópolgárától, hogy járuljon az urnák elé, és döntsön, kik, milyen programmal és hogyan kormányozzák tovább Magyarországot. Ez azt is jelenti, hogy véget fog érni egy négyéves időszak. Véget fog érni az a négy év, amire felhatalmazást kaptunk, nekünk pedig az a dolgunk, hogy elszámoljunk - tisztességgel, csendben, nyugodtan, mértéktartóan.

Mit tettünk? Mi az, amit megcsináltunk, miben maradtunk adósak? Beszélni kell erről is, és persze beszélni az utóbbiról is. Mi hát a mérce? Mit állítunk magunk elé tükörként, amikor szeretnénk megtudni, hogy vajon mi sikerült és mi nem? Miben méretődik meg az ország, és miben méretődik meg a kormány teljesítménye? Mondhatjuk azt, hogy korábban is volt kormányzás, korábban is voltak kormányok, ők is tették a dolgukat, a választók így vagy úgy véleményt mondtak róla. Van egy mérce: mit tudtak tenni mások? Mit tudtak tenni ők, amikor ők kaptak lehetőséget, és ehhez képest mit tettünk mi, amikor mi éltünk a felhatalmazással? És persze van egy másik mérce: mit tudtunk megtenni mindabból, amit vállaltunk, amit ígértünk? Hogyan tudtunk válaszolni mindarra a kihívásra, amit 2002. Magyarországán érzékeltünk? Ez is egy mérce. Alkalmas mind a kettő, érdemes használni mindkét mércét.

Olyan régen volt 2002., alig-alig lehet rá visszaemlékezni. De talán mégsem annyira bonyolult. Érdemes csendben, nyugodtan felidézni azokat a hónapokat és azokat az éveket, amikor Magyarországon talán az volt a legnagyobb kérdés a közéletben, hogy lehet-e annál több nyugalmat teremteni ebben az országban, mint ami 2002-t jellemezte? Hogy feltétlenül el kell-e számolni mindegyikünknek a politikai meggyőződésével, hitével, és meg kell-e időnként magyarázni, hogy van-e joga azt gondolnia Magyarországról, mint amit gondol? Érdemes visszagondolni azokra az időkre, amikor azt kérdezték sokan, több milliónyi nyugdíjas, hogy vajon a jussuk, ami nekik járt, miért maradt el. Lehet-e úgy tisztességgel kormányozni, hogy éppen azok, akiknek a legnagyobb szükségük van a közösség gondoskodására, úgy élik le az előző időszak négy évét, hogy túlnyomó többségük szent és komoly meggyőződése, hogy a kormány adósa maradt a nyugdíjasoknak? Pontosan emlékszünk, hogy az volt sokaknak, a gyermekes családok százezreinek és milliónyinak a meggyőződése, hogy az a családtámogatási rendszer, amely érvénybe lépett, bizony, nem oda adta a többet, ahol több volt a szükség, hanem oda, ahol több volt a lehetőség.

Magyarországon 2002-ben nem lehetett nem meghallani azoknak a hangját és szavát, akik azt mondták: több nyugalom kell, több béke, szavát tartó kormány, olyan, aki hallja az emberek hangját, hallja a nyugdíjasokét, hallja a családosokét, hallja a munkásemberekét. Erről szólt 2002. A Magyar Szocialista Párt hallotta ezeknek az embereknek a hangját. Azt mondta: tudom, hogy változtatni kell. És a Magyar Szocialista Párt arra kapott felhatalmazást, hogy változtasson a 2002-es viszonyokon, békét és nyugalmat teremtsen, hogy ne kelljen megmagyarázni, hogy sokfajták és sokféleképpen gondolkodók vagyunk. Hogy szociális kárpótlást adjon a munkásembereknek, a családban élőknek, a gyermekeknek, a nyugdíjasoknak. Hogy védje meg a munkásember érdekeit, hogy ne legyen kiszolgáltatott munkavállalóként, és hogy védje meg valamennyiünknek azt a meggyőződését, hogy ez egy olyan ország, amelyben szabadon lehet élni.

Ezt a felhatalmazást kapta Medgyessy Péter kormánya. És Medgyessy Péter kormánya hezitálás nélkül, talán soha korábban nem látott egyértelműséggel betartotta, amit ígért: a 100 nap programja soha korábban nem látott szociális kárpótlás és kiigazított programja volt. Régen volt már, tudom. Az ember nemegyszer azt is elfelejti, ami fél évvel ezelőtt történt. Így van ez a magánéletben, miért lenne másként a közéletben? De nem lehet nem emlékezni arra, hogy 2002-ben egyszer csak jött egy kormány, a szocialisták és liberálisok kormánya, amely azt mondta: megígértem, most megteszem. Megteszem akkor is, hogyha ehhez olyan erőfeszítést kell tenni, amely egészen biztosan meg fogja terhelni közös kasszánkat és közös költségvetésünket.

A kormány elment addig, ameddig elmehetett. Kárpótlást adott a nyugdíjasoknak, kiigazította a családtámogatási rendszert, hozzányúlt a Munka Törvénykönyvéhez, hogy végre több joga legyen a munkásnak Magyarországon. Bátor program volt, tisztességes program volt. Lássuk be: a 100 nap programja teljesített mindent, amit az adott körülmények között, az adott struktúrában teljesíteni lehetett. És azért volt ez az időszak, a mi négy évünk - egyedüliként az elmúlt időszakban - két kormánynak az időszaka, mert egy fontos dologban változtatnunk kellett: kiderült, hogy az igazságtalanság, a szegénység, a kiszolgáltatottság mélyebben kódolt a magyar társadalmi rendszerben, hozzá kell nyúlni a szerkezetekhez is. Nem lehet az örökölt szerkezetben, valamennyivel több pénzzel, jobb, könnyebb életet, mindenki számára a felemelkedés lehetőségét biztosító hétköznapokat hozni. Mélyebbre kellett hatolni. Ez az igazi kihívás. Fontos volt csökkenteni az igazságtalanságot, de kellett még valami, és erről szólt a négy év második fele, az utolsó másfél év: hozzá kellett nyúlni a szerkezetekhez, azokhoz a viszonyokhoz, amelyektől újra- és újratermelődik Magyarországon a kiszolgáltatottság és az igazságtalanság. Hozzányúlni a folyamatokhoz, az intézményekhez, hozzányúlni nagyon sok fontos jogszabályhoz: ez nagyon nagy, igazi, jelentős, embert próbáló kihívás.

A Magyar Szocialista Párt szembesült ezzel a konfliktussal, szembesült ezzel a problémával. Szembesült azzal, hogy mélyebbre kell hatolnia. Hogy nem egyszerűen a rendszerváltás öröksége ez, hanem az utolsó 100-150 évünk nagyon nehéz, ellentmondásos magyar történelmének öröksége. Messze az európai fejlődés centrumától, itt, a Kárpát-medencében, olyan örökölt viszonyok közepette, amelyekhez ha nem nyúlunk hozzá, akkor - még ha emelhetjük is 1000-2000-5000 forinttal ezt vagy azt az ellátást - újra- és újratermelődik a kiszolgáltatottság és a szegénység. És akkor azt mondtuk, hogy lépjünk bátrabban. Akkor azt mondtuk, hogy nyúljunk hozzá még mélyebben. Akkor azt mondtuk, hogy nem egy darab reform kell, nem egy darab intézményt kell átalakítani, nem egy helyen kell hozzányúlni Magyarországhoz, mert a helyzet bonyolultabb, hanem bátran, egyszerre sok dologhoz, azonos szándékkal és azonos irányban. Ahogyan a 100 nap a szociális kárpótlás és kiigazítás programja, úgy a 100 lépés a jóléti rendszerek átalakításának és kiigazításának programja. Az igazi, mély szerkezeti átalakítás kezdete, a jóléti reformok előszobája. Egy igazságosabb, jobban élhető Magyarország irányába vezető út első lépései ezek.

Igen, ezt tettük. Jól mondta Szekeres Imre az elején: igen, megcsináltuk! Hogy egyébként tudjuk jól, hogy van még hátra feladat? Nem nehéz tudni, csak végig kell nézni az országon! El kell indulni Budapest belvárosába, ki kell menni a külső kerületekbe, el kell menni Battonyára, el kell menni Miskolcra, látni kell a kisebb falvakat és a nagyobb városokat. Nem lehet nem szembesülni azzal, hogy Magyarország túlnyomó többsége azt mondja: gyerünk tovább, szeretnénk egy még jobb világot, egy még igazságosabbat, szeretnénk, hogyha növekedne közös nemzeti, családi és egyéni gazdagságunk! Egy boldogabb világot szeretnénk magunknak és a gyermekeinknek! Jól tesszük, ha tisztában vagyunk vele, hogy van okunk elégedettnek lenni azzal, amit már megtettünk, de van okunk arra, hogy újabb célokat tűzzünk ki, mert Magyarországon továbbra is itt van közöttünk a kiszolgáltatottság, itt vannak közöttünk azok a sorsok és életek, amelyek azt üzenik, hogy egy igazságosabb, méltányosabb Magyarország kell.

Mit lehet számon kérni egy kormányon? Számon lehet kérni, hogy észreveszi, hogy nyugdíjkorrekció kell. Észrevettük? Észrevettük. Bevezettük? Bevezettük. Ahogyan visszaadtuk a 19 ezer forintot, ahogy újra megteremtettük a méltányossági nyugdíj intézményrendszerét, ahogy megteremtettük a tizenharmadik havi nyugdíjat, úgy most megteremtettük a nyugdíjkorrekciós program feltételeit is. Megígértük, megtettük, és megcsináltuk.

Kell ehhez szenvedély. Nem egyszerűen igazgatás, hanem mély hit és elhivatottság, hogy az ember tudja, hogy van dolog ebben az országban azokkal a milliókkal, akik 20-30-40 évet dolgoztak, és most átlagosan 50-60 ezer forintból élnek. És időnként nemcsak az a bajuk és szomorúságuk, hogy kevés a pénz, de azt tapasztalják, hogy a rendszeren belül is igazságtalanságok vannak az egyik nyugdíjas és a másik nyugdíjas között, az ekkor nyugdíjba ment és az akkor nyugdíjba ment között. Mindig mindenkinek volt lehetősége, hogy szembesüljön ezzel a problémával. Szembesülhettek volna a korábbi kormányok is. Talán tudták is, hogy baj van, de nem ezt tartották fontos kérdésnek. Én meg szenvedélyesen azt gondolom - és ezt a szenvedélyemet táplálja a magyar baloldal és benne a Magyar Szocialista Párt egyértelmű elkötelezettsége -, hogy, nekünk dolgunk van ezzel. Ez nem egyszerűen igazgatás, ez hit. Hit, hogy lehet csinálni egy jobb világot. Hit, hogy megértik a nyugdíjasok: bár tudom, hogy az a 2-3, 4-5 ezer forint, amivel emelni lehet a nyugdíjat, még mindig kevés, de ők tudják, és látják rajtunk, hogy elmegyünk addig a határig, ameddig egyáltalán el lehet menni. És nem hagy minket nyugodni az a tudat, hogy lehetne még mit tenni. És ezért mi megtettük!

Kedves Barátaim!

Ugyanezt tettük akkor, amikor átalakítottuk a családtámogatási rendszert. Lehet dönteni így is, és lehetett volna dönteni másképpen is. Nincs az előírva, hogy Magyarországon annak kell többet kapnia a közösből, akinek több van. Semmiképpen nem szeretnék közvetlenül és konkrétan foglalkozni mindazzal, ami időnként - azt gondolom, hogy bántóan és indokolatlanul - az ellenzéki kritika tárgyát képezi. De ha azt nézem, hogy ez a kormány, nem kevesek érdekét sértve, valóban hozzányúlt a családtámogatás rendszeréhez - és volt hozzá bátorsága, hogy úgy nyúljon hozzá, hogy most, 2006 elején végre oda fordítódik több figyelem, ahol több a szükség a családban, ahol alacsonyabb a jövedelem, ahol nagyobb a kiszolgáltatottság -, akkor azt gondolom, hogy ez nem egyszerűen egy baloldali, hanem nagyon tisztességes, emberi, humanista program.

Nagyon nem hiszem, hogy nekünk kell magyarázkodni. Nagyon nem hiszem, hogy nem ezek a kérdések azok, amelyek eldöntik, hogy ki az, aki érti az emberek szavát, és érti az emberek igényeit és szükségét. Az érti, akinek van mersze és képessége hozzányúlni a családtámogatás rendszeréhez, és azt mondani, hogy több felelősség fent és több lehetőség lent, és kétszeresére emeli a családi pótlékot. És azt mondja, hogy szembemegyek azzal a hazugsággal, hogy annak kell többet adni, akinek magasabb a jövedelme. Hogyha kell, akkor vívjuk meg ezt a küzdelmet, Hölgyeim és Uraim! Igen, beszéljük meg, hogy a családi adókedvezményre épülő családtámogatási rendszer lényege szerint a magas jövedelműeknek kedvez. És tessék eldönteni, hogy ki az, aki Magyarországon azoknak az érdekét, azoknak a hétköznapjait szolgálja, akik újra és újra, nap mint nap azt mondják, hogy: nem látjátok, mennyi a szükség, és mekkora szükség van arra, hogy segítsetek? Megtettük. A magyar baloldal megtette. Ha követtünk el ebben a kérdésben hibát, akkor azt, hogy hezitáltunk rajta két évig, hogy meg merjük-e tenni. Mert tudjuk, hogy minden ilyen intézményhez való hozzányúlás érdekek sokaságát sérti. Hogyan lehet ezt nyugodtan megcsinálni? De megtettük.

Mindeközben Magyarországon csökkentek az adók. Mindeközben január 1-jétől Magyarországon a leghétköznapibb adó, mindegyikünk adója, az általános forgalmi adó legmagasabb kulcsa 25 százalékról 20-ra csökkent. Egy átlagos családnál minden hónapban több ezer forint marad ott. Jól tettük? Jól tettük! Megtehette volna más is, de mi tettük meg. Hogy mindeközben, természetesen, keletkeznek feszültségek? Persze! Mondjanak egyetlenegy olyan családot, mondjanak egyetlenegy olyan egyetemet, egyetlenegy olyan várost, amely, ha nagy, bátor célokat tűz ki, hogyha megfeszíti magát, akkor annak nem következménye, hogy feszültségek keletkeznek. Tudtuk kezelni? Egyensúlyban tudtuk tartani az országot? Nyugalmat tudtunk teremteni? Igen. Hogy ezért egyébként meg kellett vívni a küzdelmet hol Brüsszellel, hol a jegybankkal, hol a saját ellenzékünkkel? Meg kellett. De ha kell, újra megvívjuk, mert ez a küzdelem nem rólunk szól, hanem a nyugdíjasokról, a gyermekes családokról, a naponta vásárló emberek millióiról szól. Azokról a szegediekről szól, akik most tapasztalják, hogy micsoda élmény az, hogyha 1 óra 30 perc alatt Szegedről el lehet jutni Budapestre. Értük vállaltuk ezt a küzdelmet, értük vállaljuk ezt a feszültséget, értük vállaljuk ezt a vitát.

Ha kell, újra vitatkozni fogunk, ha kell, újra meg fogjuk védeni ezt a programot, mert azért van a kormány. Azért választanak az emberek kormányt, hogy vitával, küzdelemmel álljon ki emberek millióiért. Ez a küzdelem nem rólunk szól, nem a kormányról szól, nem a kormányfőről szól. Nem Kiss Péterről szól, nem a pénzügyminiszterről szól, nem Szekeres Imréről vagy a frakcióvezető Lendvai Ildikóról szól. Nem róluk szól a vita. Arról szól, hogy jött egy kormány, amely 2002-ben, a rendszerváltás után 12 évvel meghallotta, hogy vegyetek bennünket észre: a szabadság mellé több nyugalom, több biztonság kell. Biztonság a családnak, biztonság a nyugdíjasnak, biztonság a gyereknek, biztonság a falun élőnek, biztonság a munkásembernek. És tessék érte tenni! Hogyha ezért küzdeni kell, hogyha ehhez meg kell feszíteni az államháztartást, akkor tessék megfeszíteni! Nem lehet, hogy Magyarországon mindig a kisember húzza a rövidebbet! És a magyar baloldal ezt meghallotta. A magyar baloldalnak ez történelmi érdeme. És a magyar baloldalnak történelmi érdeme, hogy azt is megértette, amikor a 100 nap politikája beteljesítette a hivatását, és váltani kellett, hozzá kellett nyúlni a mélyebb struktúrákhoz: azt mondta, hogy akkor megyünk tovább - és jött a 100 lépés politikája. Ez nagy dolog.

Miért volt erre képes a magyar baloldal? Utalt erre Hiller Pista pártelnök is. Azt gondolom, hogy azért, mert Magyarországon a magyar baloldal értette meg a legjobban az összes párt közül, hogy hogyan lehet összeegyeztetni látszólag ellentmondó szempontokat. Hogy hogyan lehet egy országban egyidejűleg növelni az igazságosságot és fenntartani az ország teljesítőképességét. A magyar baloldal volt az, amely megértette, hogy a legnagyobb konfliktushelyzetek alkalmasak csak arra, hogy egyszavas válaszokat adjunk a kor kihívásaira: nyugodt, normális világban nincsenek egyszavas válaszok, okos kompromisszumok vannak. A magyar baloldal a mértéktartó és haladó kompromisszumok politikáját követi, e tekintetben a leghatékonyabban képes összeegyeztetni látszólag különböző szándékokat. A magyar baloldal az, amely képes volt arra, hogy a szolidaritásnak, az együttműködésnek az örökérvényű követelményét összeegyeztesse a verseny logikájával.

Nem hiszek abban, Hölgyeim és Uraim, hogy lehet egyetlenegy fajta, félmondatos vagy egymondatos választ adni arra, hogy hogyan teremtődnek meg Magyarországon egy ennél nyugodtabb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb világ körülményei. Nem hiszem, hogy Magyarország lakossága, Ti mind, akik itt vagytok, és a terem falain kívül lévő milliók nem értik, és ne kellene őket abban a tekintetben felnőttnek tekinteni, hogy tudják: bármennyire is szeretnénk csak egy-egy szóval választ adni mindarra, ami időnként bennünket nyomaszt, és válaszolni arra a kihívásra, amelytől időnként tartunk és félünk, nincsenek egymondatos válaszok. Egymondatos és egyszavas válaszokat csak azok adnak, akik félnek a bennünket körülvevő világtól. Mi viszont, akiknek az a dolgunk, hogy vezessük ezt az országot, nem félünk attól, hogy ezek nagyon bonyolult kérdések, és nem félünk a bonyolult kérdésekre összetett válaszokat adni.

Ez az a párt, amely képes arra, hogy egyidejűleg őrizze a nemzeti hagyományokat, igazi hazafias politikát folytasson, és mindezt ne bezárkózva, ne a Magyarországgal határos országokkal való konfliktusos politizálásban, hanem velük együttműködésben, ha kell, vitában, büszke magyarként tegye, de nem vitatva mások jogát, hogy büszkék legyenek románként, horvátként, ruténként, szlovákként, és közben joguk legyen európainak lenni. Ez az a párt, amely megértette, hogy úgy lehet baloldalinak és szociáldemokratának lenni, hogy közben tisztelni lehet mindazokat, akik nem baloldaliak, akik nem szociáldemokraták, nem szocialisták, hanem konzervatívok vagy liberálisok. Ez az a párt, amely folyamatosan tisztában volt azzal, hogy falu és város nem ellenfele egymásnak, hogy nincs olyan politika, amelyben büntetem Budapestet, vagy büntetem a vidéket. Egy Magyarország van. Ezt az országot mi csináljuk. Olyan lesz ez az ország, amilyenné mi, tízmilliónyian tesszük. És ebben az országban mindenkire szükség van, függetlenül attól, hogy mit gondol magáról, hogy hisz-e Istenben, és milyen istenben, hogy milyen kulturális, politikai ízlése, karaktere és mentalitása van.

Ha van nemzeti program, akkor az annak a tudomásulvétele és elfogadása, hogy ebben a fajta - részben egymástól is független - sokszínűségben erősödik a haza, s hogy nincsen munkára épülő gazdaság, ha a gazdaságban nincsen becsülete a magánkezdeményezésnek és a magántulajdonnak. De tudni kell, hogy a piac és a magántulajdon magában nem fog társadalmi igazságosságot hozni. Azt is tudni kell, hogy ahhoz, hogy a társadalmi igazságosság termékeny legyen, és a többség számára jólétet is hozzon, ahhoz kell a magánkezdeményezés és kell a piac - szabályozva, helyenként korlátozva. És mindkettőnek helye van a nap alatt. A Magyar Szocialista Párt megértette, hogy hatékony, nemzetet szolgáló, okos és bátor kompromisszumok mentén lehet előrevinni a nemzet, a haza sorsát. Ez a legnagyobb történelmi teljesítmények egyike.

Nem titkolom, hogy van ebben az ügyben bennem szenvedély. Nem titkolom, mert veszélyesnek látom a leegyszerűsítést, veszélyesnek látom a politikai kisszerűséget, a befelé forduló önzést, és nem lehet nem észrevenni, hogy éppen ezek miatt Magyarországon a közügyek, a közélet, a politika elfogadottsága, becsülete alacsonyabb, mint korábban volt. Mi tesszük ilyenné. Mi, így együtt, mindannyian. Nem akarom ennek vagy annak a felelősségét méricskélni. Nem akarok vitát szítani a kormány és az ellenzék pártjai között. Szeretném fölhívni mindannyiunk figyelmét arra, hogy országot vezetni, felelősséget vállalni csak úgy lehet, hogyha értjük, hogy ebben az országban nagyon sokfajta akarat, tehetség és képesség kapcsolódik össze - ahogy a nemzeti trikolorban is három szín alkotja közös zászlónkat. Nem egyszínű a magyar zászló, hanem háromszínű. Legyen figyelmeztetés mindenkinek, hogy ahogyan a három szín nemcsak hogy megfér egymás mellett, de a mi nemzeti lobogónkat alkotja, úgy meg kell férjen egymás mellett a sokfajta magyar szándék, akarat és tehetség.

És meg kell tudnunk becsülni egymást. Nem jár nagyobb becsület barátnak és szövetségesnek, mint amekkora becsülettel tartozunk riválisainknak. A politika nem szólhat arról, hogy állandó verseny van. A politika az országról szól, az emberekről szól, nem az egymáshoz fűződő viszonyainkról. A politika nem pártok ügye. A politika a magyar haza közös, nagy ügye. Itt dől el, hogy azt mondják-e majd az unokáink, a gyermekeink, és a távoli világ gyermekei, hogy itt, az ezredforduló környékén az ebben az országban lakók és vezetőik vitával, időnként konfliktusokkal, de kellő tehetséggel képesek voltak Magyarországot elindítani egy olyan úton, amely becsületet szerzett ennek az országnak a világban, és amely millióknak - gyermekeknek és unokáknak - teremtett lehetőséget arra, hogy könnyebben éljenek egy boldogabb hazában. Hogy azt mondhassák, hogy ezek között nemcsak percemberek voltak, hanem olyanok is, akik nem adtak mindig felmentést önmaguknak és másoknak, hogy miért nem tudták megtenni, amit kellett, hogy miért a másikkal foglalkoztak, miért nem a teendőkkel.

Mi is mintául szolgálunk. A nemtelenségre nem lehet nemtelenség a válasz, a durvaságra nem lehet durvaság, a kisszerűségre kisszerűség, a hazugságra hazugság. A mérce nem az alantas, nem a hamis. A mérce nem az, akit egyébként elítélünk. Igazodni nem az alávalóhoz kell, hanem a nagyszerűhöz, az őszintéhez. Arra kérlek Benneteket, arra figyelmeztetem mindannyiunkat, hogy alávalót és durvát, igaztalant és hamist, személyesen bántót és tisztességben sértőt sem szóban, sem írásban, sem újságban, sem könyvben ne kövessünk el. Mert az országnak nem erre van szüksége, és nem fog senki felmentést adni ez alól.

Van egy ország: úgy hívjuk, hogy Magyarország. Tízmillió ember és jó pár millió magyar a határon túl. Reggel felkelnek, és elindulnak, ki fáradtabban, ki lelkesültebben. Egyszerű, normális életet szeretnének élni. Munkát, tisztességes bért kapni, hazajönni a nyugalomba, a fűtött lakásba, s a gyereknek, unokának is legyen perspektívája: hogy elérhető lesz majd az egyetem, és lesz majd munka. Nem erről szól az ország? Nem ez a fontos?

Választások fognak következni. A választás nem arról szól, hogy hogyan hívják a következő miniszterelnököt. A választás nem Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor személyes csatája. A választás arról szól, hogy halljuk-e a nyugdíjasok, a gyermekes családok, a munkát keresők százezreinek hangját, vagy azokét, akiknek már van munkája, de nagyobb biztonsággal, becsülettel, több bérért szeretnének dolgozni. Erről szól a választás. Arról szól, hogy lehet úgy is kormányozni, ahogy mi kormányoztunk, és lehet másként is. Nem kell egymással foglalkoznunk! Aki mindenképpen vitát akar - és a választáson aztán van vita -, annak itt a lehetőség: hasonlítsa össze a családtámogatási programot, hasonlítsa össze a nyugdíjprogramot, számítsa ki, hogy ki mennyi autópályát épített, hasonlítsa össze, hogy ki az, aki képes arra, hogy elfogadja, hogy ez egy olyan ország, amely akar és tud élni a szabadságával, s a szabadsága bázisán virágzó sokfajtaságával és sokszínűségével. 100 lépés, egy nagyon jó csapat, még négy év Magyarországért, a köztársaságért!